Barion Pixel
Weboldalunk használatával jóváhagyja a cookie-k használatát a Cookie-kkal kapcsolatos irányelv értelmében.

Ödönke, a tejszínhabos téliszalámi, a csodadoktor és a lecsókolbász

Ödönke, a tejszínhabos téliszalámi, a csodadoktor és a lecsókolbász

Gizella keservesen felzokogott: – Ödönke nélkül nincs értelme az életnek!
Ahogy a szemében összefolyt könnyein át a tárgyak, úgy az életének meghatározó pillanatai is elmosódtak a gondolataiban: – Nem lehet, hogy elveszítsem!

Torkát mardosás, karjait gyengeség járta át, szétáradt benne a zsibbadó erőtlenség. A karosszékben előre dőlt. Zsebkendőt tartó kezével az asztalra támaszkodott. Próbálta visszanyerni az egyensúlyát. Örvénylő mozgásba kezdtek a tárgyak, a súlyos kétajtós szekrény, az olajfestmény, a tükrös fésülködőasztal és a textil tapéta mintázata. Remélve, hogy ettől enyhül majd a szédülés, hosszan behunyta a szemét.

Ödönke megszeppenve állt mellette, tétován egyik lábáról a másikra billent. Hiszen nem sejtette, hogy ennek ilyen rettenetes következménye lehet. Nem akart ő semmi bajt okozni, de egyszerűen egy falatot sem bírt már lenyelni.

Ödönke életéből igazán nem hiányzott semmi. Hacsak az nem, amikor az ‘valaki’ egészségesen éhesnek érzi magát. A magatartása mindig, minden helyzetben példás volt. Egyszerűen lehetetlen volt benne kifogásolnivalót találni. Rendre lelkiismeretesen megette az ételét, tanulékony és szorgalmas volt. A kért feladatokat a tőle telhető legnagyobb igyekezettel és szorgalommal végezte el.

Gizella remegő térdekkel felegyenesedett a karosszékből. Kezében megbillent az aranyozott szélű, kézi festéssel díszített kistányér. A téliszalámi karikák nesztelenül megcsusszantak és tejszínhabos felükkel a vastag szőnyegre huppantak.

Ödönke hallotta a plattyanást és látta, amint a tejszínhab szétterül a szőnyeg hosszú puha szálainak tetején. Szinte semmilyen érzést nem okozott benne ez a látvány, leszámítva a reményt: – Most, hogy a földre esett, talán már nem kell megennem!

Gizella azonnal cselekvésre szánta el magát, amitől erő szökkent elanyátlanodott végtagjaiba. Felrémlett a csodadoktorról olvasott újsághirdetés. Felkapta Ödönként és mint egy gömbölyűre tömött párna lenne,  a jobb hóna alá szorította. Apró, tollakkal ékesített kalapját a feje tetejére illesztette, majd ugyanazzal a lendülettel kiviharzott az ajtón. Erőteljes parfümcsóvát húzott maga után.

Árulkodó volt, ahogy Gizella benyitott a rendelőbe. Szeme sarkából a doki egy pillanat alatt felmérte a helyzetet és a lehetséges diagnózist. Még az egyébként lomha, nehéz ajtó nyikkanása is zaklatott volt. A nő hosszú, nehéz anyagból készült lila szoknyája idegesen surrant. Arcán a könnyektől elmaszatolódott az élénk arcfesték. A pihegő légzés, az elcsukló hang és a fejtetőn tornyosuló konty az apró kalappal egy részletekben gazdag benyomássá bontakoztak ki a doki tudatában.

A pillanat tragikumát csak a hóna alatt szorongatott, hurkásan vaskos, a legkisebb túlzás nélkül is pufinak mondható, de tréfás képű kutya látványa bontotta meg. Ő Ödönke.

– Doktor úr, kérem, segítsen rajta! Nagy a baj! – bökte ki hüppögve Gizella.– Biztos, hogy nagyon beteg! Úgy félek, hogy elveszítem őt! Mindent megadok neki, ami csak lehetséges, sőt még annál is többet. De már napok óta alig eszik a drágám. És ma már a tejszínhabos téliszalámit se ette meg! Pedig az a kedvence. Könyörgöm, segítsen!

Az ilyen jellegű kórságban szenvedő kutyák gyógyításában kiterjedt rutinnal és országos hírnévvel rendelkező állatorvos azonnal felmérte a lehetőségeket. Kiérdemelten csodadoktor hírében állt. 

– Kérem, asszonyom, nyugodjon meg, a legjobb helyen tetszik járni.

Fejét enyhén oldalra billentve, szemeit összeszűkítve a terápiás beavatkozásért elkérhető summa nagyságát latolgatta.

Minden szempontból kiváló diagnoszta volt. Pontosan tudta, hogy egy okuláré nélkül is jól látható nagyságú összeg a kezelés hatékonyságába vetett bizalmat is fokozni fogja.

A barátságos ebet gondosan és hosszasan vizsgálta. Nem feledkezett meg arról sem, hogy a kellő pillanatokban gondterhelt, ámde tudományos ábrázattal egyet-egyet hümmögjön.

– Asszonyom, a helyzet komoly, de nem teljesen reménytelen. Döncikét itt kell hagyni egy időre. Itt már csak az intenzív kezelés segít, ha Isten is úgy akarja.

És mintegy mellékesen közölte a kezelés borsos díját.

Gizella normál körülmények között zokon vette volna a Döncike megszólítást. Úgy érezte, mintha igazságtalanul arra célozgatna ez a név, hogy valami gond van Ödönke testsúlyával. De a megcsillanó remény feledtette vele a bántó szót és a kezelés költségeit is.

– Tegyen meg mindent kedves doktor úr, amit csak lehetséges! – és átnyújtotta a százpengős bankókat.

Az első nap estéjén mérsékelt megkönnyebbülést érzett Ödönke. A második napon már mintha éhesnek érezte volna magát. És a terápiás beavatkozás töretlenül zajlott tovább.

A kezelési stratégia nem volt túlbonyolítva, de a hatékonyság annál inkább szem előtt volt tartva. A doki nem bíbelődött a kalóriák számolgatásával, eledelt nem, de vizet bőven adott a kutyusnak. És mozgolódásra is hagyott elegendő lehetőséget.

Az idő múlásával Ödönke éhsége erősödött. Egyre határozottabban körvonalazódott az a meggyőződése, hogy már nem hagyná figyelmen kívül a szőnyegre huppant téliszalámi karikákat. A doki gondosan követte a változást és amikor már kétségtelen volt a terápia eredményessége, sürgönyt küldött Gizella asszonynak, hogy jöjjön a rendelőbe.

A mégérkezésekor Ödönke átpréselte magát a résnyire kitárt ajtó nyílásán és a rendelőben várakozó Gizella lábához dübörgött. Micsoda határtalan öröm és boldogság! Ez a kölcsönös imádat még most is töretlenül tartana, ha a doki ujjai között meg nem villant volna egy katona lecsókolbász. Ödönke feszes fegyelmezettséggel azonnal a megmentője elé ült. Alázatosan elkunyerálta a falatot. A korábban lazachoz, tejszínhabos téliszalámihoz és más kényeztetéshez szokott kutyus jóízűen nyelte le lecsókolbászt.

Gizella látva a gyógyulás biztos jelét, nagy szeretettel szorongatta a hős orvos kezét: – Isten áldja meg önt doktor úr! – És hosszan ontotta rá dicsérő szavakat. Szaktudását az égig magasztalta. – Ön valóban egy csodadoktor!

Budapest, 2022. március 20.

Dr. Lenkei György orvos, vitamin-fejlesztési szakértő
 

A szereplők, az események és a helyszín a képzelet szüleményei. A valósággal történő bármiféle egyezés kizárólag az incselkedő véletlen műve.

Dr. Lenkei György humán orvos, nem állatorvos. Az írás semmilyen szempontból nem tekinthető orvosi, vagy állatorvosi javaslatnak.

A szerző nem javasolja a teljes éheztetést. Amennyiben neked, egy másik embernek, kutyának, cicának, vagy bármilyen más állatnak (pl. szöcske, teknős, kígyó, béka, zsiráf, víziló vagy tatu laugh) súlycsökkentésre van szüksége, keress meg egy olyan szakembert, aki ebben a segítségedre lehet.

Az oldal tetejére